Kinyílt az ablak

Vasárnap, reményteljesen bár kétségek közt indultunk el Egerbe. Nagyjábol 50% esélyt adtam a napnak, viszont mivel beneveztem a Liga versenyre, nem volt kérdés megyünk-e. Mikor megérkeztünk már gyűlt a nép, nagyobbnál nagyobb kártyák csatlakoztak, kezdetét vette a versenyre való regisztrálás, szakértés. Ez a közeg mindig fokozott izgalmat vált ki belőlem, mégha nem is ismerem sokukat.. a tavalyi év során figyelemmel kísértem repüléseiket, hallgattam őket starthelyeken, ők azok akiktől mindig tanulok valamit. A versenyláz nem ismeretlen számomra, csak annyira sok ismeretlen összetevő van még, hogy valamiért teljesen szétszórt lettem, dekoncentrált. Még a GPSemet sem tudom beállítani, most hogy lesz.

A leszállóból nézve még erősnek tűnt a szél de a felhőkép alapján már tudták sokan, hogy adni fogja. Emiatt egyre feszültebb lettem, majd regisztráltam a többiekkel együtt, kaptam ajándékcsomagot is (várom a pólót:) de már csak a repülésen járt az agyam.. a starton, az időzítésen, nehogy a leszállóban kössek ki, hogy vajon tudom e használni a műszert, mi lesz a feladat..

Ahogy felértünk mindenki lázasan készülődni kezdett, én meg olyan elveszettnek éreztem magam közöttük, hát gondoltam csinálom azt amit ők. Ha bekötnek én is bekötök, 12:40kor már nyílt az ablak, nagyjából addigra lettem kész, az első fecskék már röppentek is kifele, aztán felfele.. na ha ők, akkor én is :) Olyan izgatott voltam, hogy szinte remegett a gyomrom, az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy a tracklog rögzítést nem kapcsoltam be. Joe nagyon rendes, segített beállítani a feladatot, ami egy 109kmes hátszeles táv volt, de csak nagyjából tudtam, hogy mi merre. Kb úgy éreztem magam mint az első magasstartomnál.. az meg, hogy láttuk, hogy senki nem rohad le, sőt mindenki egyből kilő az égbe egyáltalán nem nyugtatott meg :) Elébe mentem a félelmeimnek, kissé remegő kézzel beálltam startra, vártam a befújást.. Láttam Dénest, ahogy kezd kiemelkedni hát gyorsan rámentem én is. Hirtelen azon kaptam magam, hogy esek kelek de átlag 3.5m/sal emelkedem, a starthely pillanatok alatt kis szösznek látszott a lábaim alatt.. észre sem vettem de már 1000m fölött voltunk két másik ernyővel, így nem volt nehéz meghozni a döntést, irány hátszélbe.. Valamit mondott Joe, hogy ha 108km lesz a GPSen a 109 helyett, akkor már startpozícióban vagyok, szóval figyeltem mikor vált. Gyorsan váltott, és szép lassan elindult a visszaszámlálás. Itt már tudtam a dolgom, hirtelen minden annyira természetesnek tűnt.. Gyönyörű felhőút alakult ki előttünk. Előttem a távolban rengetek apró pöttyöt láttam mindenfelé. Mi Dénessel, szépen összhangban haladtunk, én próbáltam az árnyék határra helyezkedni ami be is jött, itt már 1800ról csodáltam a tájat. Nagyjából a 15. kmernél elvesztettem Dénest. Ő nem a feladatot repülte de nem féltettem, gondoltam biztos tudja mit csinál én viszont koncentráltam a kis vonalra a műszeren. Az előttem lévők egyre közelebbinek tűntek, tekergettek, jöttek mentek, aztán valahogy utolértem egy teljes bolyt. Körülöttem csak pondrósok repültek, jobbnál jobb versenyernyőkkel..igyekeztem az eddig bevállt taktikát követni, mentem alájuk, melléjük, utánnuk, tekertem amikor tekertek, siklottam amikor siklottak. Felhőalapon nagyjából csak haladni kellett, közben szépen csökkent a GPsen a hátralévő távolság, már 90 alatt jártam. Felemelő érzés volt, ezekkel a profi pilótákkal együtt tolni.. főleg, hogy egyik másikról tudtam is, hogy kicsoda de azért volt némi kisebbségi komplexusom.:) Párszor eléjük is mentem, ha esetleg beindulnak nehogy ott maradjak egyedül, bár ahogy néha visszanéztem oda, ahonnan elindultunk, láttam, hogy ennek az esélye azért csekély :) Közben újabb félelmek kerültek felszínre. Kezdeti parákon túl előjöttek a sötét felhőktől való parák.. Talán alaptalan is ez a félelem, hiszen minden süllyesztő manőver a kezemben van, nem gond ha spirálozni kell, vagy gyorsítot nyomni, mégis egyre sötétebbek lettek a felhők, egyre szélesebbek és egyre hidegebb volt.. Próbáltam tartani magam, hogy most ne adjam fel, ne meneküljek el, ha a többiek beletekernek akkor énis.. ez óriási önbizalmat adott.. tudom, ha egyedül lettem volna ott, rég kimentem volna talán le is szállok idő előtt.. a kezeimet nem is éreztem szinte annyira fáztak, combom közé betéve próbáltam kis meleggel életet lehellni beléjük, nem bántam annyira, mikor lejjebb süllyedtem és csak 1400 körül utaztam. Szépen beértük az első bolyt is. Megszámolni sem bírtam a pondrókat :) Már 60km alatt mutatott a műszer, ment a fejszámolás, nagyjából a táv felénél vagyok, egész jó :) Lassan elértem a Tisza tavat, körülötte ameddig a szem ellát, belvíz. .A félelmeim és a gyönyörű látvány okozta boldogság váltakoztak bennem. Mögöttem egyre sötétedtek a felhők és a többiek ott tekergettek alatta, másfél óra után úgy voltam vele, ha ennyire adja, akkor inkább tovább megyek makacsul, fáztam is, fáradtam is. Persze ha jobban bírom, az okos döntés a maradás lett volna.. Itt már feszegettem a határaimat, kitartásomat. Egyre inkább nehezemre esett vissza-visszafordulni egy egy emelésbe. A többiek nyertek többszáz méter magasságot hozzámképest és siklottak tovább. Éreztem, hogy nem tudom valamiért tartani a kis vonalat, aztán persze rájöttem, hogy megváltozott a szélirány, oldalazni kellett igen élénk szélben. Egyre lejjebb kerültem, itt láttam az első ernyőt elvérezni és az én kedves kísérőim itt búcsút intettek.. kijöttek az ernyők közti különbségek, magamra maradtam. Próbáltam pozícionálni a nagyobb belvízes területek közé, elfogadtam, ha leszállok nagy séta vár. Kb 400 méteren érkezett a csoda, egy nagy ragadozó madár személyében. Mintha csalogatott volna, erre gyere itt emel. Szépen komótosan körzött előttem és nem riadt el amikor közelebb értem hozzá. Jó pár percig együtt tekertünk a mesterrel, szinte láttam a tekintetét, elképesztően jó érzés volt. Olyan 800merig segített, majd ő is ott hagyott és az élénk oldalas szélben már csak kinlódtam, nem tudtam semmit megfogni, csak néha néha félkörön, innen a lassú haláltusa várt.. :) Jó kis leszállót találtam, mindenféle civilizáció mentes száraz helyet. Földre érkezés után, kicsit leültem, nézegettem a GPSt, számolgattam a kmereket de már a mosoly kiűlt az arcomra.. a kezeim kezdtek kiengedni és csak ültem és hallgattam a természetet. Pár őzike elszaladt előttem, mindenféle madarak énekeltek, olyan volt, mintha én is ennek az egységnek a része lennék. A Hortobágyi Nemzeti Parkban voltam, először :)

Majd ráérősen összecsomagoltam, elkezdtem sétálni a legközelebbi lakott település (3km )felé de gondolatban még mindig fent jártam. Kísérőimnek intettem egyet a távolba, ők pedig méltóságteljesen tovarepültek..

Azóta "majdnem" aludtam egyet de az élmény élénken itt van a fejemben.. Remélem sokáig itt is marad még, valahol talán ez a lényeg, ezért csinálom.. és bár repültem már nagyobbat, az eddigi legfelemelőbb repülés ez volt.. Eger- Kócsújfalu 55km

www.xcontest.org/hungary/repulesek/reszletei:icukat/28.3.2010/11:00